Emlékek... tavasz

Nos, bár napok óta szedem össze a kobakomban a sok-sok dolgot, még sem volt tegnap érkezésem kiírogatni magamból őket. De ma mindenféle szakdoga-, és Praktiker láz ellenére bepótolom ezt a lemaradásomat. Ahogy Jutka is kommentelt, amiben teljesen egyetértek vele, leginkább magamnak. Mert jó. Jól esik, és jól fog. Ennyi.

Lássuk akkor... Április

Végre eljött az én időm, végre kirügyeztek a fák, nyíltak a virágok... Alig vártam már. Bár az időjárás (jó szokása szerint) egyik nap még télies, hűvöskés volt, másik nap pedig száz ágra sütő, ezer fokos napnak örvendhettünk. Egy vasárnapra beterveztem egy kirándulást Szilvásváradra, de valahogy hajnalban ahogy rákezdett a telefonom a Longest day című számra ébresztés gyanánt, már nem éreztem magamat annyira elhivatottnak. Így hát aludtam úgy hétig, majd délelőtt Anyáék kiszállítmányoztak a Kökire, és felkirándultam a Normafához. Annyian voltak, mint a fene, kicsit nyomasztó volt, de a meleget már már májusinak lehetett nevezni. Felmásztam a János-hegyi kilátó legtetejére, küzdve erőteljes tériszonyommal, majd kisvasutaztam egyet nosztalgia vonattal (ez végett pár százzal drágább volt a jegy, de megérte), sétálgattam, ettem rétest, és lefotóztam az ébredező természetet. Zárásképpen Hüvös-völgyben egy padon ülve Neil Gaiman novellákkal tengettem el az időt. Valamikor februárban vettem észre a Bookline-on, hogy kiadtak két új Gaiman művet, így azokat hamar beszereztem. Áprilisra már a Coraline-t elolvastam, amitől annyira nem voltam elájulva, így maradt a novellás kötet a Törékeny holmik. Sok novella tetszett belőle, bár máig nem olvastam el még az összeset. A kirándulást egy hosszas sétával zártam Moszkva tértől a Nyugatiig caplattam. Kellőképen elfáradtam, a nap kicsit megsütötte a buksimat, de legnagyobb örömömre ahogy hazatértem és feljöttem netre, Nestát láttam meg msn-en.
Azt hiszem nem írtam még sokat róla, bár a szakítás utáni időszakom egyik legmeghatározóbb pontja volt ő, szinte vadásztam rá, pedig volt, hogy 2-3 hétig nem került fel netre. Utoljára tán tiniként voltam ennyire fanatikus, egy oldalról ijesztő volt, hogy ennyire gyagyás vagyok, másik oldalról pedig állatira élveztem, hogy ismét lüke, és lelkes vagyok. Bár igazán nehezen viseltem azt, hogy hónapok telnek el úgy, hogy nem jön föl a szó egy esetleges személyes találkozóról. Természetesen ekkorra már sokkal jobban foglalkoztatott Nesta, és a legtöbb parám, aggódásom is ebből az érzésből fakadt. Volt, hogy azon aggódtam túl hülye vagyok, volt, hogy azon, hogy nem is érdeklem, és volt, hogy attól féltem, biztos mással fog összejönni, úgy hogy szinte esélyem sincs... én pedig pofára esek, mint azelőtt annyiszor. Aztán voltak napok, hetek, amikor csak úgy hittem, és nem érdekeltek a parák, azt mondtam, úgy is az lesz, ami mindenkinek a legjobb. Ekkorra már azért - ha épp ment a tisztán és objektíven gondolkozás-, egyre jobban beláttam, hogy hiába görcsölök dolgokon, hagyni kell őket a saját idejükben megtörténni. Sokszor az, amitől félek, vagy az ami "rossz", kiderül, hogy bár abban a pillanatban, amikor megtörténik nagyon fáj, még is a legcsodálatosabb élmények első fázisa lehet.

A hétvégéim nagy részén valamerre csámborogtam, sokszor Fénnyel, lányzójával és Robival, de volt, hogy Takival másztunk ki a Margitszigetre. Áprilisban volt Fény szülinapja, szerváltam neki társasjátékot ajándékba, meg csináltam egy füzetkét is sok hülyeséggel... Nagyon örült neki, én pedig örültem, hogy örömet okoztam. Azt hiszem egy mondatban ennél többször nem lehet leírni az örülni szó különböző alakjait.

Az üzletben az április volt eddig a legjobb hónapom, úgyhogy vásároltam sok Ilcsis holmit, meg egy kis gépet is, amit még Anya is haszonsít néha napján a fájós ujja kezelésére.

Ezekben az időkben kezdett egyre jobban kialakulni sok nézetem, amelyek mára igazán meghatározóak lettek. A legtöbb természetesen az érzésekkel, és a párkapcsolattal kapcsolatosak, de azóta sok más élethelyzetemre is rá tudom húzni, és bátran állíthatom, könnyebb már nagyon sok mindent átvészelni, megélni, és sokkal több dologban látom azt az apró szépséget, ami igazán csodálatossá teszi az ember életét.
Az első amit már rég megfogadtam, de igazán ebben az évben alkalmazom: az őszinteség. Sokkal egyszerűbbé tesz mindent, kevésbé kuszák az események, és természetesen elég nehéz. Nehéz amikor félsz, hogy elrontasz valamit, nehéz amikor esetleg megbántasz embereket, de utána sokkal könnyebb... Persze nem ajtóstul rontok a házba, és igyekszem nem sértő és bunkó lenni... És néha jó szokásomhoz híven még mindig nem vagyok őszinte a fent említett okokból...
Aztán azt is megfogadtam, hogy még egyszer nem fogok olyan kapcsolatban tengődni, ahol érzem, hogy valami nem jó. Vagy kitálalok, és idejében megpróbálom a problémát feloldani, vagy, ha már megtörtént a gáz, akkor inkább kilépek, és tiszta fejjel próbálom meg vizsgálni a dolgokat. Egyre jobban úgy érzem igaz a mondás miszerint: "Csak a káposzta jó felmelegítve."
Aztán arra vonatkozólag is elhatároztam magam, hogy milyen nem szeretnék lenni egy kapcsolatban. Nem akarok veszekedni piti dolgok miatt, nem hagyom, hogy a kezdeti apróságok odalegyenek csak azért mert kezdjük "megszokni" egymást, egyáltalán nem akarok "megszokni" senkit a szó rossz értelmében persze. Szeretném a saját kapcsolatomban is meglátni azt a sok apróságot, sok mindent amit idővel hajlamosak vagyunk elfelejteni, és igyekszem nem a hibákat keresni a kapcsolatokban, bár meg vagyok áldva azzal a képességgel, hogy szinte azonnal látom mi a baj. Azt hiszem ezek a fogadalmak nem csak egy szerelmi kapcsolatra lehetnek hasznosak...
A szinte mániává nőtt "Nesta-láz" sokszor elég szomorkássá tett, mivel többet vártam volna el. Zsolti tanácsolta nekem, ne legyenek elvárásaim, ha nincsenek, akkor tudom értékelni a másikat, akkor szinte "beáramlanak" a dolgok, amit szeretnék. Alapvetően egyet értettem vele, bár nehezemre esett lévén, hogy nagyon érzelmes és érzékeny típus vagyok, és kifejezetten szeretem magam nőnek érezni... Szerettem volna olyan dolgokat kapni, amik igazán utalnak arra, hogy akar a másik valamit tőled. De nagyon kevés ilyen jel volt. Azt hiszem, akkor kezdtem el egyre jobban visszafogni az érzelmeimet, ami sajna némi cinikussággal, érdektelenséggel jár. Azóta, ha valamit nem kapok meg úgy, ahogy én azt elképzeltem, egyszerűen megvonom a vállam. Ha nem hát nem, viszont, mivel úgy érzem belül még mindig bántanak ezek a dolgok, ezért úgy védekezek, hogy többször nem igazán keresem az adott helyzetet. Persze vannak üdítő kivételek (, hogy Taki szavaival éljek). Úgyhogy erre értem leginkább az érdektelenséget... De persze kívülállóként nem tudom ki, mit lát belőlem...
Nem igazán kellett semmit sem megfogadni, de a kapcsolatokkal úgy éreztem (életemben talán először), hogy ráérek. Fiatal vagyok, ha évekig nem lesz senkim, mert nem találok olyat nem érdekel, nem fogok keresni, nem fogok elkeseredni. Laza voltam. Egyedül Nesta volt, aki nem lett bele ebbe az egész dologba, de itt talán nem az hajtott, hogy "végre legyen valakim", "hogy ne legyek egyedül", hanem a múlt, az az érzés, hogy most megvan az esély a régi hibák kijavítására, most megkaphatom azt, amihez gyáva voltam évekkel azelőtt...
Alapvetően felismertem, hogy élvezem az egyedüllétet is, és sok mindenkivel ellentétben nem csak akkor érzem jól magam, ha van párom. Be kell látnunk a boldogságunk nem egy másik embertől függ, hanem belőlünk ered.
Azt hiszem, így visszanézve ezek voltak a legfontosabb dolgok, amiket bár sok ideje hordoztam magamban, igazán akkor fogalmaztam meg először.

Azt hiszem elég kimerítőre sikeredett az április is, de talán mára abbahagyom, és hagyok időt, hogy a következő hónapok emlékeit is sorba szedjem...

Emlékek (folyt .köv.)

Nos, tegnap alig bírtam abbahagyni az írást annyira élveztem, annyi emlék megrohant, hogy nagyon jó érzés volt. Bár egy kicsit elgondolkoztam azon, vajon tényleg jó öltet-e. Tomi kérdezte, hogy nem rossz-e, hogy ennyi mindent kiírok magamról, nem látják-e meg olyanok, akiknek nem kéne. Bár azt feleltem, hogy pár barátomon, és Tetyókámon kívül senkinek nem adtam meg a címet, sehol nincs kiírva (még ,ha Google-n lehet blogra is keresni), meg hogy amúgy sem érdekel, de azért eléggé elment a kedvem az egésztől. De aztán azt mondtam magamnak, le van szarva, én úgy érzem, ez most nekem jól esik, javít a közérzetemen és a rémesen nagy önkritikámon, szóval folytatom a dolgokat.
Úgyhogy folyt köv... Igazából Környezetgazdaságot kéne tanulnom, de nem visz rá a lélek. Tegnap aztán még ezer dolog eszem helyére jutott, amit még a februárhoz leírtam volna, szóval kezdek egy kis februárral még.

A hónap közepén meglestük Zsoltival (igen szakítás után, igen egy drámát...) a Banjamin Button különös életét, ami az akkori időszakomra nagyon meghatározó élménnyé vált. Végre olyan fimet láttam, ami igazi katarzis volt, ami megfogott és elgondolkodtatott. A legfontosabb ezzel kapcsolatban az volt, hogy megállapítottam: a büdös életben nem voltam még annyire szerelmes, mint amilyet film főszereplői sugalltak felénk. Nagyon szomorú lettem ettől az érzéstől, és már a film alatt eltört a mécses, pedig igazán nem szokásom ennyire érzelgősnek lenni. A film hatására hazafele jövet felvetettem Zsoltinak, nem próbálnánk-e meg újra. Én már úgy éreztem nagyon sok dologra rájöttem, és tudnám máshogy folytatni. Szerencsére erős volt, és nemet mondott. Szomorú voltam, de valahogy ott belül tudtam, hogy ez nem az az érzés, és "lávláv" amit tényleg érdemes lenne folytatni, főleg úgy, hogy már Nestával leveleztem. De akkor még is úgy éreztem ez lenne a legjobb, akkoriban igazán őszinte voltam, és minden érzésemet azonnal kiböktem. Nem bántam meg akkori "elgyengülésemet", ezek is részei a fejlődésnek. Nem igazán kellett nagyon rendbe jönnöm ezek után, a "kezdjük újra" láz csak egy fellángolás volt, és bár többször elő jött még, tudtam, hogy a múlt, a hosszú együtt töltött idő, a ragaszkodás, és az elengedni nem tudás beszélt leginkább belőlem. Mindig is utáltam a változást, akármennyire is csodálatos dolgokat rejt magában.
Ehhez az egész Zsoltis dologhoz azt hiszem hozzá kell tennem, hogy a szakításkor megbeszéltük: maradunk barátok, és tartjuk a kapcsolatot. Bár a szerelem elmúlt, még ugyanúgy nagyon kedveljük egymást, kár lenne ezt kidobni a kukába. Sok szerelmes tesz így, és nagyon kevesen tudják ezt tartani. Nekünk sikerült, bár hónapok munkája fekszik abban, hogy mára remek, megértő baráti viszonyt ápolok Zsoltival. De majd a hónapok leírásában látni lehet, hogy hogyan is forrt ki a barátságunk.
Nos ezzel az "apró" bővítéssel valóban ugorhatunk a márciusra, amiről komolyabb emlékképeim nincsenek.

Nestával sokat leveleztünk, leginkább filmekről meg zenékről, amiben rettentően egymásra találtunk, vagy legalább is én őrá. Közben Takival is felvettem a kapcsolatot, és színt vallottam neki, mennyire mindenben becsaptam őt, de meglepő módon ez csak közelebb hozott minket egymáshoz. Végül egy vasárnap találkoztunk az üzletnél, elmentünk biliárdozni, majd beültünk Mekibe, aztán meg átcsászkáltam hozzá. Valamikor éjfél fele keveredtem haza. Annyi mondanivalónk volt egymásnak, hogy alig bírtuk abbahagyni. Nagyon örültem neki, bár úgy érzetem ő az az ember akivel nem tudnám újrakezdeni. És bár a család nagyon sokatmondó tekintettel leste a mi újrakezdődő barátságunkat, én folyamatosan éreztem nem tudnék "úgy" közeledni hozzá mint nő. Teljes mértékben barátomnak tekintem, de ennél semmiképpen sem tudok többet elképzelni. Még olyan is volt, hogy egymásnál szunyáltunk (el lehet képzelni a szülők sokatmondó pillantásait), de talán nem is aludtunk volna együtt, ha bármi "többet" is akart volna tőlem Taki. Jól esett beszélgetni, és mesélni, akár hiszi valaki, akár nem.

Szentendrére is elkirándulgattunk, ettünk lángost, meg láttunk szép kütyüket, és Berci tanácsára átautókáztam a Megyeri hídon, bár sajnos nem este, szépen kivílágitva láttam, de majd azt is bepótolom.

Márciusban természetesen sokszor telefonálgattunk Zsoltival, volt, hogy eljárkáltunk moziba. Sokat veszekedtünk, én néha nem tudtam hova tenni sűrű hívásait, kicsit zavarodott voltam tőlük, sokszor rövidre fogtam a beszélgetést, néha úgy civakodtunk egymással, mint amikor együtt voltunk. Rémesen fel tudott még mindig dühíteni a "hülyeségeivel" :). De aztán valahogy megbékéltünk, és szerencsére nem akarunk békülésképpen egymás karjába omlani, és újrakezdődni.

Ahogy elkezdtem bontogatni a szárnyaimat újra rákaptam az olvasásra, írásra, újra szerepjátékoztam, Vampire kártyáztam, mindenféle régebbi számítógépes játékkal bíbelődtem (Heroes III, StarCraft), de volt időm kimozdulni, sétálgatni, barátokkal kódorogni, barátokhoz átjárni, kutyával játszani, Tesókával ökörködni. Hihetetlenül egyensúlyban éreztem magam. Sokáig úgy gondoltam, hogy már sosem fogok megint játszani, élni, hogy sose leszek már "fiatal", mindig az volt bennem, hogy elvesztem. Amikor ráeszméltem mekkora marhaság ez, akkor nagyon erősnek éreztem magam, végre kihúztam a szótáramból a soha szót. Rájöttem nincs lehetetlenség. Azóta is sokat segít ez, nem hagyom, hogy teljesen elveszettnek érezzem magam (mégha néha jól is esik önsajnálni). Végre újra "én" voltam. És vagyok is, és ez nagyon jó.

Sokat filóztam azon, hogy mi mindent rontottunk el Zsoltival. Néha rám tört, hogy visszamennék a múltba és kijavítanám, de leginkább arra volt jó mindez, hogy megfogalmaztam magamban, milyen nem akarok lenni, milyen hibákat nem akarok újra elkövetni. Arra nagyon-nagyon jó volt. És örülök, hogy nem azt láttam, hogy mennyire béna voltam, hanem tanultam a hibákból.

Márciusban a család meghatározó élménye a spanyol diákcserés lányzó érkezése volt. Én úgy éreztem, hogy teljesen kifordulunk magunkból, Anyáék hajlamosak a vendégvárási túlkapásokra, de nagy részt a véleményemet visszafogtam, mert csak viszályhoz vezetett volna. Ekkortájt kezdtem el még inkább érezni, szeretnék már elköltözni, saját életbe fogni.
A lányka alapvetően aranyos volt, imádta a palacsintát, meg a rántott húst, mély hangja volt, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy tipikus spanyol.

A fősulin a vizsgákon is túl lettem, két 3-sal, és egy UV-val, ami 5-tel zárult. Jó könnyű év volt, élveztem.

Aztán végre elérkezett az igazi tavasz, és áprilisba léptünk át, amit én alig vártam. Sok fotózás, még több bóklászás következett.

Már ennyi, azt hiszem kezdek túlságosan lelkes lenni... Még szerencse, hogy "alig vannak emlékképeim márciusról"... Mennyit írtam volna, ha tényleg lennének emlékképeim. :D

Emlékek

Nos, különböző ötleteket vegyítve úgy döntöttem, X bejegyzésen keresztül a 2009-es évemet fogom összevetni.. Lehet nem lesznek egymást követőek... de majd valami egyedi címkenevet adok nekik...

Néha úgy gondolom, hogy nagy marhaság ez (leginkább amikor elhatározom, hogy leülök és nekilátok), máskor meg örülök neki, hogy készíthetek egy ilyen fajta számvetést.
Általában amikor úton vagyok, akkor mindenféle korszakalkotó ötlet jut eszembe, de amire hazaérek, már valahogy elszáll az ihlet. Lehet kellene magammal hordani íróeszközt, hogy bármikor lefirkantsak ezt azt... Tomi azt mondta vicces lenne ha mindezt diktafonnal tenném, én erre csak azt feleltem, hogy az ihletadó helyzetek és emberek lehet nem díjaznák, és sűrűn fejen csapkodnának engem... Úgyhogy marad a gép előtt való tipródás.

Nos akkor kezdjünk bele, lássuk mi sül ki a dolgokból.

Mivel a 2009-es év egy remek társasjátékos szilveszterrel indított, úgy gondoltam minden előzőévi baj után valami jobb folytatás követezhet. Ehhez képest a januárról sok emlékképem nincs, ami először beugrik az a betegség. Anya kezdte, talán Mami folytatta, én még pár napig bírtam, hordtam az ebédet KisPolszkival, meg dolgozgattam, de aztán én is átadtam magam a láznak. Egy napot begyógyszerezve húztam ki bent az üzletben, utána pedig az rémlik, hogy nagyon lázas és nagyon szomorú voltam. Elveszettnek éreztem magam, ennek örömére amikor már valamennyire tudatomnál voltam, valami filmet néztem a HBO-n és végigbőgtem, majd veszekedtem egy sort itthon, utána is bőgtem, aztán már jól voltam. Vizsgát is halasztottam betegség miatt, így a névnapomon pótoltam, de 4-esre sikeredett, örültem neki, átadhattam magam a családi örömködésnek. Jött Zsolti is, hozott egy szép szál rózsát, úgy érzetem végre sok idő után jól vagyunk, és felesleges volt aggódni, de aztán következő nap bejelentette, hogy nem tudja mit akar. Élmény volt. Sokat nem aludtam ezután, meg az evésről is elfeledkeztem, de a hétvégén vásároltam magamnak egy gyönyörű lila szatén tűsarkút, amitől elviselhetőbbnek képzeltem ezt az egész veled-nélküled dolgot. December vége-január eleje óta elég sűrűn voltak komoly bajaim a nyakammal, volt, hogy szinte semmit sem tudtam csinálni annyira fájt. A "kicsit legyünk külön" időszak során is újból rákezdett, így ennek ürügyén végül is lemásztam egy keddi nap Turára, és természetesen ott maradtam. Sokat beszélgettünk Zsoltival, megállapítottuk, hogy rendbe kéne hozni a dolgokat, de valahogy mindketten éreztük, valami nem stimmel, valami más, valami nem olyan mint régen. Csak húztuk a dolgokat, bár voltak még szép pillanatok. Aztán telt múlt az idő, az idegbetegség miatt ledobtam magamról jó pár kilót, minden barátomtól tanácsot kértem, de aztán Zsolti bejelentette, hogy átjön hétvégére, megnéztük a Made in Hungáriát, és mind ketten éreztük, hogy valami megváltozott. Pedig már épp a folytatás fele csónakáztunk. Így aztán vasárnap megbeszéltük, hogy konyec filma, nem húzzuk tovább egymás agyát. Szerencsére sok emlékem nincs az ez utáni pillanatokról, megkértem, hogy maradjon addig ameddig eredetileg maradt volna (elkerülendő a család árgus szemeit), így hétfő reggel ment el. Akkor először tényleg vitt mindent. Ez egy februári hétfő volt. Nehéz volt, de sokkal nehezebb volt hetekkel azelőtt, a halódásnak véget vetni csak "jobb" érzés volt. Az egészben a legszarabb érzés, amit senkinek nem kívánok az volt, amikor szembesültem azzal: elértem, hogy valaki kiszeressen belőlem. Nem volt épp felemelő. De mindig is erősnek tartottam magam és nem voltam hajlandó belefeledkezni teljesen a fájdalomba, így olykor remekül olykor rémesen bőgősen éreztem magam. Igen, természetesen sokat sírtam.
Sok ideje tervezgettem, hogy elmegyek egy vendégem lányához, Andihoz, aki különböző ezoterikus dolgokkal foglalkozik. Valahogy a szakítás utáni napon már ott ültünk Andinál egy másik kedves barátommal Ancsával, és mindenféle dologról beszéltünk, meg Tarot kártyát dobtunk. Nem mondom, hogy a legjobb hangulatomban érkeztem Andihoz, de olyan fergeteges jó hangulatot csinált az az este, amilyenre sokszor még most is irigykedve nézek vissza. A Tarot kártya dobást nem úgy kell értelmezni, ahogy az emberek gondolják, aki jó, az szerintem nem olyan marhaságokat "jósol", hogy "idén megleled a szerelmet" vagy, hogy "a szerelmed holnap visszatér hozzád" esetleg azt, hogy "négy hét múlva kivasal a villamos." Voltak kérdéseim, és kaptam válaszokat és voltak dolgok, amik rettenetesen felemeltek saját magammal kapcsolatban. Nagyon sok kedves kártyát húztam, de mivel ez egy általános visszaemlékezés, ezért majd egy külön bejegyzésben fogom leírni nekem mit jelen a kártya dobás, és a "jóslás" (nem véletlenül tettem idézőjelecskék közé).
Mindenesetre Andinál nagyon jó volt, ajánlott nekem egy könyvet, amit még azon a héten fősulira menet be is szereztem -, mert közben az iskola is elindult: logisztikával, termékmenedzseléssel, minőségbiztosítással. Nagyon jó könyv, annyi szent, azóta is mindig hordozgatom magammal, sok okosságot szedtem belőle, és sok mindent felhasználok azokból a gondolatokból, természetesen úgy érzem segít is. Változtam. Sokat. Már nem görcsölök minden apró marhaságon. Nem félek a jövőmtől. Nem aggódok azon, hogy vajon jól tettem-e amit tettem, vajon boldog leszek-e, nem rontottam -e el valamit...
A szakítás valahogy pontot tett az I-re. Minden a helyére került és végre objektíven, boldogan és naivan álltam saját magamhoz. Végre megértettem: minden úgy és akkor volt jó, ahogy. Szinte szárnyaltam azokban a időkben, amikor ezekre rájöttem. Végre sok idő után megbocsátottam magamnak. Végre sok idő után felvettem a kapcsolatot régi barátokkal, akikről azt hittem már soha nem tudjuk rendbe hozni a bajainkat. Mégis mindenki visszaszállingózott az életembe, és ott folytattam, ahol 4-5 évvel azelőtt abbahagytam. Ekkoriban nagy szerepet játszott Fény barátom is az életemben, szinte minden hétvégét együtt töltöttünk el, sírva röhögtünk, röhögve sírtunk.
A februári lényeges pont még, hogy sok-sok idő után vettem a bátorságot, hogy levelet írjak egy barátomnak, egy srácnak, akit azt hiszem egyszer nagyon szerethettem, és bocsánatot kértem tőle, mindazért amit tettem és amit nem mertem megtenni. A levélváltástól kezdve napokat töltöttem a net előtt, órákat beszélgettünk át. Jó volt, örültem neki, visszakaptam egy kedves ismerősömet (még egyet), és abban a hitben voltam, ez végül ahhoz vezet, amihez évekkel ezelőtt is akartam.
Februárban sok hó esett, térdig jártunk benne, Mamival nem győztük elseperni, lapátolni. Annyira szép volt! Úgy döntöttem annyira túlcsordulok sok-sok gondolattól, meg amúgy is imádok kirándulni, hogy felmegyek a Mátrába és kiszellőztetem az agyam. Hatalmas hó volt, Istvánban nagy tömeg a síelés miatt, de Imrén, ahova én mentem, csend volt, hideg, és sok-sok emlék. Bejártam keresztül kasul a falut -már ahol nem találkoztam szembe medvének látszó, mutáns kutyával-, ettem sztrapacskát, ittam bort, ami kicsit megártott, és fotóztam is, meg üldögéltem egy játszótéren, ahol utoljára 2005 nyarán csücsültem, és Zsoltinak írtam levelet nagyon izgatottan.
Aztán lassan haladtunk kifele a télből, én lázasan vadásztam neten a srácra, aki csak ritkán volt fellelhető, mert vizsgára készült, láttam a Madáchban az Anna Kareninát, és felregisztráltam Hotdogra is, mert megtetszett és mert Nesta mutatta. Így visszanézve, nagyon-nagyon örülök, hogy megtettem. :)
Azt hiszem a mai bejegyzést ezzel zárnám. Ez "röviden" az évkezdésem. Következik majd a tavasz.

"Lehet számtalan hely,
ami szebb és jobb a mi Földünknél.
Lehet, létezik ő is,
aki többre képes az embernél.

Egyszer ismeretlen távolba vágyom,
máskor megriaszt egy álom,
hogy a hang,
hogy a csend,
hogy a fény,
hogy a tűz,
már nem vigyáz e cseppnyi földre,
s el kell mennünk mindörökre.

Fényév távolság,
csak hallgatom, csak bámulom.
Zengő fényország,
hogy láss csodát, egy életen át.

Nézem tisztaságát, mégsem értem,
hallom hangjait, de el nem érem,
ott a tenger, itt az én hajóm.

Áldott ez a hely,
amit sokszor boldogan elhagynék.
És itt ez az élet,
amit sokszor nem nagyon értünk még.

Néha könnyebb lenne elmenekülni,
tiszta fénybe merülni,
de a jel, ami szól,
de a hang, ami hív
még nem mond semmit, meddig érek s lesz-e út, hogy visszatérjek.

Fényév távolság,
csak hallgatom, csak bámulom.
Zengő fényország,
hogy láss csodát, egy életen át.

Nézem tisztaságát, mégsem értem,
hallom hangjait, és el nem érem,
ott a tenger, itt az én hajóm.

Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim… "

Nem szeretnék tudni mindent, nem szeretnék mindent a kezemben tartani. Hagyom, hogy szétfussanak amerre dolguk van. Majd visszatalálnak hozzám. Vagy nem... Mindegy. A lényeg, hogy jó legyen.

Eltelt a hétvége, meg úgy az egész múlthét, némi krákogással, köhögéssel, takonykórral, jó kis játék partyval, sőt még Zh is volt. Drukkoljunk, hogy meglegyen!
Nagyon mennek a hetek, néha csak kapkodom a fejem, sokszor úgy érzem valahol megragadtam nyár elején, és azóta valami ködös, álomszerű képben élek, és mintha megint nem teljesen én lennék, mintha az a valaki úgy elszunnyadt volna. Fel kellene ébreszteni, és szólni neki, hogy november vége van, ideje örülni a télnek... ha már a nyár meg az ősz nagy részét átaludta.
Ahogy sétálgatok vagy buszt várok azon szoktam tűnődni, akármennyire a tavasz a legkedvesebb számomra, ezt a téli, hideg időt is kedvelem. Nagyon jellegzetes az illat, lehet enni mandarint, jól esik a forró tea, meg mókásan be lehet gubózódni egy pokróc alá, és lehet látni varjakat sőt láttam egy szürkés színűt, egész furcsa volt. Ennek ellenére már nagyon várom, hogy minden zöld legyen megint, lehessen nagyokat sétálni, és hajnalban a madárkák dalra fakadjanak.
Amióta hazajöttem Padlást hallgatok, de mostanra olyan szomorúság fogott el, hogy inkább Demjénre tekerek. :)
Most már én is fázok...



"D: -Magának elment az esze tudja?!
S. -Egy élet munkája fekszik benne! Az kell, hogy a te eszed is elmenjen! Dobd ki a szemetet, mert a szemét az ami elválaszt az egyetlen dologtól, ami számít: jelentől! Itt és most!"

Örülniörülniörülniörülni

Napsugaras szép jó reggelt, delet, napot, ami tetszik! :)

Először is ajánlanám ezt a remek zenét mindenkinek, akit érdekel. Egyszerűen fantasztikus. Az egyik kedvencem. Szerzője Massenet, a darab címe pedig Thais meditációja.

http://www.youtube.com/watch?v=LtiIpIJ5J2Q

Próbálok youtube-on összerakni a tanuláshoz számokat, sajna a Cd-im otthon vannak.

Megint nem vagyok csúcs formában, köhögök, meg gyenge vagyok. Tegnap társalogtunk Zsoltival erről, tudom, hogy sok mindenben igaza van... De nem feltétlenül az lenne a legjobb magatartás részemről, ha morcos lennék saját magamra, hanem ha végre leraknám a sok követ a zsebemből.

Nem lehet elégszer ismételnem magamnak: mindig a legjobb tudásom szerint cselekszem, a most a fontos, semmi más, és csak élni kell, agyalni nem érdemes, fölösleges energia pazarlás. Nézzétek meg már megint rajtam van a takonykór, szóval ne agyaljatok! :)

Azt hiszem az lenne a legjobb ha irgalmatlanul kibőgném magam, csak úgy, kiadni azt a sok hülyeséget, meg feszültséget, meg önmegtartóztatást... Jajj annak akinél eltörik a mécses! :D

Amúgy nem érzem magam olyan rosszul, és boldog vagyok, csak az utóbbi időben hagyom, hogy olyan gondolatok kerítsenek hatalmukba, amelyek megbetegítenek, elkeserítenek, és szomorúvá tesznek. De minden mélységből egyre magasabbra török és ebben biztos vagyok. Meg abban is, hogy a helyemen vagyok, és sok-sok mindent kell megoldanom, és mindaddig kapom ugyanazt a helyzetet, ameddig meg nem oldom. Tudom, hogy ismétlem magam! :D

Ez most kinek szól amúgy? Azt hiszem leginkább saját magamnak. Hogy végre rendeződjek. Minden csak egyensúly kérdése. Szeretek vak és irracionálisan pozitív lenni, csak néha elfeledkezek róla és azt hiszem, hogy jobb a szürke hétköznapok racionalitásában élni. Pedig nekem biztos nem. Én a móka, és a nevetés embere vagyok, akit nem lehet holmi valósággal e-világivá tenni. Evvan. Akinek nem tetszik szíve joga!
Nah kicsit jobban vagyok, találtam egy egész jó feldolgozású komolyzenei csodát, azt is hallgassátok meg. Pontosan tudom mikor szeretném ezt majd élőben hallani :D. Pachelbel: Canon in D major a címe, elég híres....

http://www.youtube.com/watch?v=_nPyLLedfAs

hétfőőőő

Ismét egy újabb hét kezdete. Kicsit ködösen indult a reggel, éjszaka a tegnapi StarCraft és a Szentiván éji álom operett összemosódásával álmodtam, majd ébredésre a torkom is megfájdult. A ködösség még nem múlt el, a világ is mintha összemosódottabb lenne, kicsit a fejfájástól, kicsit talán a sok-sok dologtól ami a fejemben ismét felgyülemlett.

Miután magamhoz tértem az ébredés kábulatából, próbáltam időben helyre rakni saját magam, összekészülődni, de persze a munkahelyi telefon pont akkor kezdett el visítozni, amikor elvándoroltam a fürdőbe. Valahogy van érzékük a csajoknak ahhoz hogy mikor ne hívjanak. De végül is lóhalálában felvettem a telefont. Vannak lelkes emberek, akik már 8 óra magasságában telefonszámokért hívogatnak.

Jól esett a hazaút, még a nap is kisütött, amitől bepánikoltam, mert a kaját nem raktam be a hűtőbe... Mindenesetre a levegő jót tett az agyamnak, de ahogy négy fal közé kerültem ismét, megint próbálnak a beteges gondolatok hatalmukba keríteni. Fura jószág vagyok annyi szent. És vannak dolgok amikre elég rágondolnom és forogni kezd a belem. Nem jó érzés. Brr.

De a színház jó volt, eredetileg Tesó ment volna, de ő kidőlt a sorból, így mi maradtunk Tomival. Nem mintha bántam volna, bár sajnáltam, hogy Tesó nem jut el most, pedig úgy szeretett volna. Bár nem voltam/vagyok benne biztos hogy a legjobbkor jött ez a program, de én személy szerint nagyon élveztem. Már pedig azt mondják ez a lényeg, lehet én vagyok túlparás. Kifejezetten jól éreztem magam, így tehát a körülmények, és a félelmek nem hódíthatnak teret. Bár még mindig nehéz feledni őket.
Szalad az idő megengedek magamnak egy kis ejtőzést, aztán pedig nekilátok az Eu tanulásának.

Viva Espana!

Rég írtam...

Nos miután egészen rég jártam erre felé, plusz a Párom egy ismerősének a blogját olvasgattam, ihletet kaptam én is.

Kint nyavalyás az idő, néha esik, olykor szakad, valamikor meg eláll, de a sok esőtől ma már úgy kellett átugrabugrálni a tócsákat, mert az utakat szinte belepte a sok víz. Ma van Tetyóka 17. születésnapja, sok sok boldogságot Neki!
Zsolti megbízott, hogy köttessek neki csokrot egy megadott pénzügyi intervallumban (amit nem adok meg, mert Tetyóka néha napján idetekint), így született meg egy köztes árú tíz szálas hófehér rózsacsokor. Gyönyörű. Alapvetően haragszom azért, hogy levágják őket, ahelyett, hogy rendes helyükön pompáznának ,de be kell valljam nagyon-nagyon tetszenek a szép csokrok. Mondjuk egy rózsa magában is gyönyörű.

Reggel 9-re slattyogtam be dolgozni, az első vendég fél órát, a második negyed órát késett, miközben tízre jött egy pontos hölgy, még is kész lettem mindenkivel, és több lóvét is kerestem, mint amennyire számítottam. Aztán felhívtam Tomit, hogy ugyan nézzen már nekem egy bkv-menetrendet, mert a 93-as busz ritka jószág. Kicaplattan a megállóba, és igyekeztem olyan helyzetet elfoglalni, hogy a sofőr lássa majd, hogy a megállóhoz tartozó utas vagyok, de tócsákba beleszáguldó kocsisok ne locsoljanak le. Idáig a mission teljesen complete, még az eső is elállt a tiszteletemre (lebeszéltem a felhőkkel, hogy ugyan hagyják kicsit abba, mert ernyőm az nincs). Elbuszoztam a temetőhöz, ahol a már bevált virágosnál leadtam a rendelést, és megdöbbentem, hogy az adott összegért tíz rózsa belefér. Ötletem nem volt milyen legyen, hosszú ,standard, meg a fene sem tudja milyen van még. Hármat tett egymás alá, aztán egy kis zöld levél, egy újabb rózsa keresztbe, meg még egy, újabb zöldség - fogalmam sem volt hogyan tudta így összetartani az a sok mindent a virágkötő. És ez így ment addig, amíg az összes szál belekerült, és még mindig egy kezében tartotta hölgyünk azt a sok mindent. Aztán az utolsó rózsaszál nem igazán akarta elfogadni a neki kijelölt helyet, de végül a kötőnéni nyert. Egy kis szalag, majd szerintem igencsak szép papír, jó néhány barackszín gyöngy, és voálá kész a csokor. Már az elkészítésért megérte az egészet. Jó volt nézni, már akkor megfogadtam, hogy megörökítem itt a blogban a csokrot, sőt mindjárt belinkelek egy képet róla hamár-homár. Vagy Homér? :D

Khöm, hát ezt az elejére tette a gaz blog, de nem baj nyitásnak is jó lesz.
A csokorral aztán mindenki jól megnézett a buszon, a megállóban pedig nehezen találtam olyan helyet ahol nem fröcsköltek le, de szerencsére azt a kistehert elkerültem ami teljesen elárasztotta a megállót.

Most várom Tetyókát, hogy személyesen is megköszöntsem, no meg nyomjak két cuppanósat a fejére, aztán megyek Tomimhoz.

A nyakam még mindig fáj, úgyhogy megint makacsul ragaszkodok egy kupac rossz berögződéshez, tudom is mi az. Mindenképp oldom őket, és feltételezem, hogy ez a tény egy nagyon jó dolognak az egyik első jele.